A Lincoln Versailles- és minden más fogyasztási cikk esetében, amit autóként dobtak piacra az USA-ban a ’70-es években- egy tényt nem lehet megkerülni. Ez az 1973-as olajárrobbanás. Az OPEC felfüggesztette az olajexportot azokba az országokba, akik Izraelt támogatták a jóm kippúri háborúban Egyiptommal és Szíriával szemben. Ez a döntés nagyon érzékenyen érintette az Egyesült Államokat, tekintve hogy 1973-ban az USA-ban gyártott autók átlagfogyasztása elérte a 20,8 litert 100 kilométeren. A vásárlók maguk módján reagálták le a helyzetet, szakítottak az addigi dinoszauruszokkal, és az olyan gazdaságos importautók, mint a Honda Civic, Toyota Corolla vagy a Volvo 144 eladásai meredeken emelkedni kezdek, mindezt természetesen a hazai gyártmányok rovására. Ennek hatására mutatta be a GM 1975-ben a Cadillac Seville modellt, ami nem volt túl gazdaságos, de még így is nagyságrendekkel kevesebbet fogyasztott mint az addigi full size modellek, és fel tudta venni a versenyt az importált Mercedes és Jaguar típusokkal. A Ford, látván a piaci sikert, nem akart kimaradni ebből a piaci szegmensből. Bár volt neki hasonló méretű modellje, a Ford Granada és Mercury Monarch, de ezek lentebb voltak pozicionálva a Caddy-nél. Logikus lépésnek tűnik ezek után, hogy ugyanarra a padlólemezre terveztek egy Lincolnt is, ami már felvehette a versenyt a Mercedes és Cadillac típusokkal. Ez lett a Versailles.
A Lincoln fennállása során először kínált közepes méretű autót, ennek kompenzálására a tervezők mindent megtettek, hogy összetéveszthetetlen legyen testvértípusaival. Míg a Cadillac sikeresen tudta megőrizni a márka jellegzetességeit anélkül, hogy túldíszített legyen, addig a Versailles dizájnerei annyira retteghettek, hogy valaki nem veszi komolyan a kis modellt, hogy mindent ráaggattak, ami a Lincoln védjegyének számított. Előre Pantheon-szerű hűtőrács került, a tetőt vinyl borította, a csomagtartóra pedig rákerült, a Continental Mark II-ről származó ál-pótkerék takaró. A gond csak az, hogy ezek a részletek nem álltak össze egy Granada méretű autón, így az összhatás inkább lett bazári, mint elegáns, ráadásul oldalnézetből semmiben sem különbözött testvéreitől. A belső tér sem tudott különbséget felmutatni, leszámítva az igényesebb anyagokat, kárpitozást és jobb zajszigetelést. Egy különlegessége azért volt, elsőnek ebbe az autóba szereltek be integrált, automatikus garázskapu távnyitót, ami a vele szinkronizált kaput gombnyomásra kinyitotta. A minőség kiemelt szerepet játszott a gyártásban. Minden autót alávetetettek egy laboratóriumi teszt szimulációnak és számítógéppel ellenőrizték az elektromos funkciók működését, a fényezést pedig átlátszó lakkréteggel vonták be. Az alapár 11 500 $ volt és ebbe beletartozott az elektromos ülés állítás, AM/FM rádió, szervó kormány, légkondicionáló, négy elektromos ablak, színezett szélvédő és bőrborítású kormány.
Két fajta motor volt elérhető, az alapáras 351-es és egy 302-es Windsor V8-ast. Előző 5752cm3 –es, 137 lóerős és 373 Nm volt a maximális nyomatéka. A kisebb, szinte az összes Ford típusban alkalmazott, 302-es 4949cm3 es, teljesítménye 135 Le, nyomatéka pedig 329 Nm volt. Sebességváltóból nem volt választás, egyedül a jól bevált Select-Shift, háromfokozatú automatát lehetett kapni. A lassításról elöl, hátul hűtött tárcsafékek gondoskodtak. 1977-ben 15 434 Versaillest adtak el, míg ugyanebben az évben 45 060 Seville talált gazdára.
1978-tól már csak a 302-es motor volt elérhető, de ez elsőként megkapta a Ford EEC I (electronic engine control) elektromos motorvezérlő rendszerét, amit később a többi típusba is beépítettek. Egyéb változás nem történt, ami meglátszott az eladásokon is. ’78-ban mindössze 8931 darabot gyártottak.
1979-re a Versillest áttervezték és megszüntették addigi legnagyobb hibáját, hogy túlságosan hasonlított egy Mercury Monarch-ra. A tetőt 20 centivel megnyújtották, így sokkal meredekebb lett a hátfal és megjelenésében jobban hasonlított a nagyobb Continental típushoz. Ezen kívül kapott, egy tető hátsó részét fedő, úgynevezett Landau, vinyl borítást is. Ha ez nem lenne elég hozzányúltak az autó legtragikusabb pontjához, a hátsó giccs pótkerék takaróhoz és ahelyett, hogy eltüntették volna, inkább azt is beborították vinyllel. A végeredmény garantálja az émelygést minden embernek akinek a középszarnál kicsit jobb ízlése van.
’79-től, amerikai autók közül, elsőként a Versaillest szerelték fel halogén fényszórókkal, ráadásul alapáron. Ez volt a legsikeresebb modellév, több mint 21 ezer darabot gyártottak.
1980 lett a típus utolsó éve, ekkor már semmilyen módosítást nem hajtottak végre, az eladások is szánalmas szintre zuhantak, mindössze 4784 darab készült, ami a Lincoln teljes termelésének csak 6,4%-át tette ki. A Versaillest nem váltották le közvetlenül, utódja a Fox padlólemezre tervezett Continental, csak a '82-es modellévre került a kínálatba. A Lincoln nem tudta megismételni azt a sikert mint a Seville. Teljes gyártási ideje alatt mindössze 50 156 darab készült.
